3. fejezet

Leleplezés 

- Megfázott a kiskutya - ejtette ki végül a száján. - Ez annyit jelent, hogy bekapott egy vírust, és ennek következtében majd tüsszögni fog, könnybe lábad a szeme, teljes letargiában vészeli át ezt az időszakot. Vagy ugye tényleg megfázott, miközben a dobozban csücsült... Hagyja őt békén, rövidesen kifogja pihenni a fáradalmakat. Mivel még elég kicsi, ezért nála ez a probléma súlyosabb mint az idősebb ebeknél. Javaslom, amikor főz egy sima tésztát, emelje fel, és a fejét tartsa a gőz felé, de vigyázzon, meg ne égesse! Ez majd kitisztítja a légutakat. Esetleg ha főz húslevest, azt bátran lehet neki adni, nem csak az embernél hat ilyenkor. Mindenesetre most adok be neki egy injekciót, ami nem mást tartalmaz, mint vitaminokat. Meg kell, hogy erősödjön az immunrendszere, mert ha nem, akkor előfordulhat, hogy a vírus felborítja az immunrendszerét, és az nem bírja a terhelést, hisz' olyan csöppség még. - Ekkor könnybe lábadt a szemem, és csak veszettül bólogattam.
 - Köszönöm szépen! Megfogadom a tanácsokat, és úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére! Mennyivel tartozok? - Kotorásztam a táskámban a pénztárcámért.
 -Semennyivel. Az a fő, hogy meggyógyuljon, és hogy van még jó ember a világon, aki befogadta őt.
 - Ugyan, kérem! Fogadja el. Minket sem vet fel a pénz! - Nyomtam a markába kétezer forintot, s mosolyra erőltettem ajkaimat.
 - Viszontlátásra! -Biccentett.
  Azzal kimentünk. Beültünk a kocsiba, ahol az új autóillatosítóm illatozott. A kutyát letettem az ölembe, a törölközővel együtt. Megérkeztünk és kiszálltam a kocsiból, kedvencemmel a kezemben. Bementünk a házba, és kerítettem egy kisebb tálat, majd megtöltöttem kutyakajával. Megetettem a kis bélpoklost, majd én is ettem valamit, amit a hűtőből bányásztam ki.
  Később elhatároztam, hogy elmegyek az állatkereskedésbe, venni neki valamit, persze vittem magammal, nem hagyhattam ott egyedül. 10 percre rá megérkeztünk. Bementem, és megcsapta az orromat, az a jellegzetes kutyatáp szag. Köszöntem az eladónak.
  - Jó napot!
  - Jó napot! Segíthetek valamiben? - Kérdezte bájos mosollyal az eladó.
  - Ami azt illeti, ennek a csöppségnek szeretnék venni játékot. - Mondtam büszkén, széles vigyorral az arcomon.
  - Gyorsan tegye el! Még meglátja a főnök! - Súgta idegesen a fülembe. - Ha ezt meglátja, nem... - Félbeszakította a mondandóját egy erős, karakteres hang:
  - Az meg mi?! Jól láttam? Egy rottweiler kölyök van a kezében?
  - Igen, miért?! - Kérdeztem kíváncsian.
  - Most találta valamelyik nap? - Kérdezte gyanúsítva, jó hogy a kikérdezőlámpát nem tartotta a fejemhez.
  - Igen. - Feleltem csöppet sem félve a következményektől.
  - Adja ide! Az nem az Öné! - Kiáltotta érces hangján, s kikapta volna a kölyköt a kezemből.
  - Mit képzel?! Hagyjon engem békén, és a kiskutyát is! - Mondtam felháborodottan.
  - Add ide a korcsot, nem mondom még egyszer! Ő az enyém!
  - Ó, szóval maga volt az a barom, aki kirakott egy árva szerencsétlen állatot a szakadó esőbe, a hideg utcára? Normális?! Biztos hogy nem fogom odaadni!
  - Mit mondtál? Már pedig ide fogod szépen adni, vagy megkereslek, és baj lesz. - Mondta fenyegető, gúnyos vigyorral a képén. Kiszaladtam a boltból, és bepattantam a kocsiba, majd elhajtottam.
  Egész úton az járt a fejemben, hogy hogy lehet ilyen ember a világon. Most vajon miért követeli vissza? Akkor miért dobta ki? Ezernél is több gondolat kavargott a fejemben, miközben az ölemben alvó apróságra néha rá-rápillantottam. Hazaértünk, és a megszokottól teljesen eltérve feküdtem le aludni. Aludni? Inkább több órán keresztül ezeken gondolkodni, és megfogalmazni, ha esetleg összetalálkozunk, hogy mit mondok. Borzasztóan sajnáltam, hogy ez lenne a sorsa, vagy talán ennél rosszabb. Én minden tőlem telhetőt megfogok tenni, és csak a holttestemen át engedem, hogy elvigyék, akkor is a szellemem végig elkísérné életét, s kísérteném ha valaki egy szőrszálát is meggörbítené. Ezekkel a gondolatokkal hajtottam álomra a szemem.