4. fejezet

 Dermesztő kopogások

 Nagy nehezen elaludtam, majd reggel a kutya horkolására ébredtem:
 -Jaj, Te! Ilyen pici testből hogy jöhet ekkora eget-földet rázó horkolás?! - Kacagtam fel, miközben átöleltem. Lassan feltápászkodtam, és elvégeztem a reggeli teendőket, amik általában a fogmosásból, fésülködésből és öltözködésből álltak. Gyorsan lezavartam, mivel ilyenkor még csak magamra kapom a kedvenc melegítőmet, ami egy fekete alapon 3 pink csíkkal van oldalt díszítve, és egy ugyanilyen mintás pulóver. Felkeltettem a blökit, majd megetettem, megitattam. Csináltam magamnak egy teát, és a mamuszomban kicsoszogtam a nappaliba. Az arcomat a kezembe temettem, majd rám törtek a tegnap történtek, viszont ezúttal megpróbáltam kiűzni a fejemből, majd eltereltem a gondolataimat más irányba, mint például az öleb nevére... Nem akarom már őt úgy hívni, mintha egy egyszerű kutya lenne. Nem, neki kell egy saját név. Sok név villant át egyszerre az agyamon, miközben a teámat szürcsöltem, és elbambulva néztem ki az ablakon ahogy a szél felkapta a lehullott faleveleket és játszott velük, majd messzire repítette őket.  Sokáig töprengtem, mire kitaláltam, hogy mi is illene igazán rá. Végül a Zeusz név tetszett meg a legjobban. Tudjátok miért? Mert Zeusz egy isten volt. Az én Zeuszom, aki megmentette az életem. Nekem ő az egyetlen barátom, és az Istenem is egyben.
  Betartottam azokat a tanácsokat, amit az állatdoki javasolt. Főztem húslevest, és Zeusz jóízűen itta/ette. A magasba emelkedő lábak megint a plafon felé vették az irányt. Kitört belőlem a röhögés, és nem bírtam magam visszafogni.
   Később elmentem fürdeni, mivel az egyik kedvenc reggeli szokásom közé tartozik a meleg vízben való pancsolás. Ilyenkor felkészülök a nap fáradalmaira, és a kihívásokra, amelyek rövid időn belül kopogtattak az ajtómon. Pont a kádban ültem, és a kedvenc zenémet hallgattam Ariana Grande-től a Break Free-t. Bevittem magammal Zeuszt, akit szinte folyamatosan figyeltem. Egyszer csak a pihenésből hirtelen felemelte a fejét, és vékony hangján ugatni kezdett. (első ugatása woww!!!) Vékony hangja fülsüketítő volt és én kivettem a fülhallgatót a fülemből. Kopogást hallottam a földszintről. Milyen pici fülei vannak, és milyen érzékenyek! Nem hallottam volna, ha nem jelez. Őrült kapkodásba kezdtem, megtörölköztem amennyire csak tudtam, de a rózsaszín pólóm így is csurom víz lett hátul. Nagy kapkodás közepette papucsban nyitottam ajtót.
 - Maguk? Maguk mit keresnek itt?! - Nyitottam ki résnyire az ajtót, de az itt levő "idegenek" , (az egyikük már nem volt annyira Zeusz volt gazdája személyében ) követelték vissza az ebet:
 - Kérjük vissza! - Mondta a férfi, majd a nő neki adva igazat, bólogatott.
 - Dehogyis! Eszem ágában sincs. Majd még mit nem! - Jelentettem ki határozottan, meglepődött arckifejezéssel, (mert úgy gondoltam ez a pofátlanság legfelső foka) miközben a lábamat az ajtó mögé húztam, melyet megcsapott a hideg szél.
 - Úgy látom nem adja könnyen. Fizetek magának 100.000 Ft-ot! - Nyomta a markomba a pénzt.
 - Nem érti, hogy nem kell a mocskos pénze? Nem adom a kutyát, menjenek el a házamtól!
 - Ha Maga nem adja, majd én bemegyek érte! - Ezzel a mondattal egy időben félrelökött az ajtóból, és berontott a házamba, majd barna szemeivel keresni kezdte a kutyát, amely a pulcsim alatt lapult. Keresztbe tett kézzel álltam, hogy semmit se vegyenek észre.
 - Tűnjenek el a házamból, vagy hívom a rendőrséget! - Tartottam a kezemben a telefont, s az ujjam a gombokat érintették.
 - Azt próbálja meg! Ez a kiskutya a mi tulajdonunk, és nem engedjük!
 - Akkor egy kérdést válaszoljon meg! Miért dobta ki? - Bekapcsoltam a hangrögzítőt a telefonomon amíg keresték Zeuszt.
 - Kicsi lány! Nem esett le?! A gyereknek kell, ő nem tudott róla, hogy mi kidobtuk azon az éjjelen a hideg utcára, a szakadó esőben! Megszakadt volna a szíve a kis korcsért! - Kikapcsoltam a hangrögzítőt, szerintem ennyi épp elég bizonyíték lesz. - Na most árulja el szépen! Hol bújtatja a kis dögöt?
 - Nem tudom honnan veszi, hogy itt van.
 - Ne játssz velünk! Mondd el! Ha nem akkor... - Félbeszakítottam:
 - Akkor mi? Megver? Nem félek magától, a rendőrséget bármikor hívom, kijönnek, és Magukat megbüntetik. Ezt szeretnék? Kiforgatom a vagyonukból, ha ezt akarják! - Mondtam higgadtan, de mégis nyomatékosan.
 -Ezt még nagyon megbánod! - Fenyegetőzött a férfi, s mutatóujját a magasba emelte.
 - Sok sikert! - Mondtam cinikusan a képébe nevetve. - Most pedig, viszontlátásra! - Kinyitottam fél kézzel az ajtót, a másikkal a pulcsimat fogtam, hogy le ne lepleződjünk.
 - Még látjuk egymást! - Nézett a szemembe, majd rávert az ajtóra, a nő pedig felszegte az állát, és eltipegtek.
  Amikor elmentek, egyfajta megkönnyebbülést éreztem. Egy órási kő esett le a szívemről, melyet már úgy éreztem, szinte összeroppantja. Már értem, hogy miért akarják elvinni. Kivettem Zeuszt a pulcsimból, aki értetlenül, csillogó szemekkel nézett rám.
  - Nem lesz semmi baj! Nem fogom megengedni, hogy elvigyenek. - Simogattam meg kajla füleit, s az ágyra ültem. Az idegességtől még mindig remegett a lábam, a kezem is, és egy kanál ételt sem tudtam volna úgy belerakni a számba, hogy az ki ne lötyögött volna.
  1 óra múlva, mikor összeszedtem volna magam, összerezzentem az újabb kopogás hallatán. Ezúttal nem igazán akartam ajtót nyitni. Zeuszt beraktam megint a pulcsimba, az úgy látszik bevált. Remegő hangon kérdeztem:
 - Ki az?
 - Rendőrség! Legyen szíves kinyitni! - Kérte erőteljes hangon. Lassan kinyitottam, majd értetlenül álltam a két ember előtt.
 - Jó napot! Ugye Ön Kim White? - Kérdezte az egyik férfi.
 - Jó napot! Igen, én vagyok! Valami probléma van? - Kérdeztem még mindig csodálkozva.
 - Ami azt illeti, van. Állítólag Ön ellopott egy kutyát. Fajta szerint egy rottweiler kisfiút.(?)
 - Igen, tényleg van nálam, de nem loptam! Aljas rágalom! - Elővettem a pulcsimban lapuló csöppséget, és beengedtem a rendőröket, majd megkínáltam őket a reggel készített teámmal, ami már rég kihűlt.
 - Kérem! Akkor miért jelentették be, hogy ellopott egy kutyát? Ugyan nem tudták semmivel bizonyítani, mivel még kölyök volt. Se chip, se oltás. Azért kötelességünknek éreztük kideríteni az ügyet.
 - Nem loptam el. - Jelentettem ki ismét. - Egy pad alatt találtam őt egy dobozban.
 - Értem... Hogyan tudná bizonyítani? - Ekkor villant be a hangrögzítős felvétel, ami pont 1 órával ezelőtt vettem fel.
 - Az előbb voltak itt a gazdák. Fenyegetőztek, vissza akarták kérni a kutyát! Ők dobták ki! Azt mondták, hogy a lányuk nem tudott semmiről, és az apja nem tudta neki megmagyarázni, hogy hova tűnt. Tessék, felvettem a hangrögzítővel, amit beszélgettünk. - Meghallgatták.
 - Honnan tudjuk hogy nem mással játszotta le a szerepet?
 - Nem tudom, de higgyék el! Sosem loptam semmit, nem hogy egy kutyát! Megsajnáltam szegényt, és elhoztam, ki tudja hogyha magára hagyom miknek van kitéve ez az ártatlan kiskutya! Nem tehet arról, hogy ilyen gazdái voltak! Biztos hogy nem adom nekik vissza! Én adattam be neki a kötelező oltásokat, már az én nevemen van. Ezek az emberek nem érdemelnek kutyát, nem hogy még azt visszaadni, amit egyszer már kidobtak!
 - Igaznak tűnik amit mondd, de sajnos már tényleg a Maga nevén van. Inkább rendezzék le Önök. Ebben nem tudunk segíteni. Elnézést a zavarásért, köszönjük a teát! Értesítjük a "volt" gazdákat a fejleményekről. Viszlát!
 - Viszlát!