4. fejezet

 Dermesztő kopogások

 Nagy nehezen elaludtam, majd reggel a kutya horkolására ébredtem:
 -Jaj, Te! Ilyen pici testből hogy jöhet ekkora eget-földet rázó horkolás?! - Kacagtam fel, miközben átöleltem. Lassan feltápászkodtam, és elvégeztem a reggeli teendőket, amik általában a fogmosásból, fésülködésből és öltözködésből álltak. Gyorsan lezavartam, mivel ilyenkor még csak magamra kapom a kedvenc melegítőmet, ami egy fekete alapon 3 pink csíkkal van oldalt díszítve, és egy ugyanilyen mintás pulóver. Felkeltettem a blökit, majd megetettem, megitattam. Csináltam magamnak egy teát, és a mamuszomban kicsoszogtam a nappaliba. Az arcomat a kezembe temettem, majd rám törtek a tegnap történtek, viszont ezúttal megpróbáltam kiűzni a fejemből, majd eltereltem a gondolataimat más irányba, mint például az öleb nevére... Nem akarom már őt úgy hívni, mintha egy egyszerű kutya lenne. Nem, neki kell egy saját név. Sok név villant át egyszerre az agyamon, miközben a teámat szürcsöltem, és elbambulva néztem ki az ablakon ahogy a szél felkapta a lehullott faleveleket és játszott velük, majd messzire repítette őket.  Sokáig töprengtem, mire kitaláltam, hogy mi is illene igazán rá. Végül a Zeusz név tetszett meg a legjobban. Tudjátok miért? Mert Zeusz egy isten volt. Az én Zeuszom, aki megmentette az életem. Nekem ő az egyetlen barátom, és az Istenem is egyben.
  Betartottam azokat a tanácsokat, amit az állatdoki javasolt. Főztem húslevest, és Zeusz jóízűen itta/ette. A magasba emelkedő lábak megint a plafon felé vették az irányt. Kitört belőlem a röhögés, és nem bírtam magam visszafogni.
   Később elmentem fürdeni, mivel az egyik kedvenc reggeli szokásom közé tartozik a meleg vízben való pancsolás. Ilyenkor felkészülök a nap fáradalmaira, és a kihívásokra, amelyek rövid időn belül kopogtattak az ajtómon. Pont a kádban ültem, és a kedvenc zenémet hallgattam Ariana Grande-től a Break Free-t. Bevittem magammal Zeuszt, akit szinte folyamatosan figyeltem. Egyszer csak a pihenésből hirtelen felemelte a fejét, és vékony hangján ugatni kezdett. (első ugatása woww!!!) Vékony hangja fülsüketítő volt és én kivettem a fülhallgatót a fülemből. Kopogást hallottam a földszintről. Milyen pici fülei vannak, és milyen érzékenyek! Nem hallottam volna, ha nem jelez. Őrült kapkodásba kezdtem, megtörölköztem amennyire csak tudtam, de a rózsaszín pólóm így is csurom víz lett hátul. Nagy kapkodás közepette papucsban nyitottam ajtót.
 - Maguk? Maguk mit keresnek itt?! - Nyitottam ki résnyire az ajtót, de az itt levő "idegenek" , (az egyikük már nem volt annyira Zeusz volt gazdája személyében ) követelték vissza az ebet:
 - Kérjük vissza! - Mondta a férfi, majd a nő neki adva igazat, bólogatott.
 - Dehogyis! Eszem ágában sincs. Majd még mit nem! - Jelentettem ki határozottan, meglepődött arckifejezéssel, (mert úgy gondoltam ez a pofátlanság legfelső foka) miközben a lábamat az ajtó mögé húztam, melyet megcsapott a hideg szél.
 - Úgy látom nem adja könnyen. Fizetek magának 100.000 Ft-ot! - Nyomta a markomba a pénzt.
 - Nem érti, hogy nem kell a mocskos pénze? Nem adom a kutyát, menjenek el a házamtól!
 - Ha Maga nem adja, majd én bemegyek érte! - Ezzel a mondattal egy időben félrelökött az ajtóból, és berontott a házamba, majd barna szemeivel keresni kezdte a kutyát, amely a pulcsim alatt lapult. Keresztbe tett kézzel álltam, hogy semmit se vegyenek észre.
 - Tűnjenek el a házamból, vagy hívom a rendőrséget! - Tartottam a kezemben a telefont, s az ujjam a gombokat érintették.
 - Azt próbálja meg! Ez a kiskutya a mi tulajdonunk, és nem engedjük!
 - Akkor egy kérdést válaszoljon meg! Miért dobta ki? - Bekapcsoltam a hangrögzítőt a telefonomon amíg keresték Zeuszt.
 - Kicsi lány! Nem esett le?! A gyereknek kell, ő nem tudott róla, hogy mi kidobtuk azon az éjjelen a hideg utcára, a szakadó esőben! Megszakadt volna a szíve a kis korcsért! - Kikapcsoltam a hangrögzítőt, szerintem ennyi épp elég bizonyíték lesz. - Na most árulja el szépen! Hol bújtatja a kis dögöt?
 - Nem tudom honnan veszi, hogy itt van.
 - Ne játssz velünk! Mondd el! Ha nem akkor... - Félbeszakítottam:
 - Akkor mi? Megver? Nem félek magától, a rendőrséget bármikor hívom, kijönnek, és Magukat megbüntetik. Ezt szeretnék? Kiforgatom a vagyonukból, ha ezt akarják! - Mondtam higgadtan, de mégis nyomatékosan.
 -Ezt még nagyon megbánod! - Fenyegetőzött a férfi, s mutatóujját a magasba emelte.
 - Sok sikert! - Mondtam cinikusan a képébe nevetve. - Most pedig, viszontlátásra! - Kinyitottam fél kézzel az ajtót, a másikkal a pulcsimat fogtam, hogy le ne lepleződjünk.
 - Még látjuk egymást! - Nézett a szemembe, majd rávert az ajtóra, a nő pedig felszegte az állát, és eltipegtek.
  Amikor elmentek, egyfajta megkönnyebbülést éreztem. Egy órási kő esett le a szívemről, melyet már úgy éreztem, szinte összeroppantja. Már értem, hogy miért akarják elvinni. Kivettem Zeuszt a pulcsimból, aki értetlenül, csillogó szemekkel nézett rám.
  - Nem lesz semmi baj! Nem fogom megengedni, hogy elvigyenek. - Simogattam meg kajla füleit, s az ágyra ültem. Az idegességtől még mindig remegett a lábam, a kezem is, és egy kanál ételt sem tudtam volna úgy belerakni a számba, hogy az ki ne lötyögött volna.
  1 óra múlva, mikor összeszedtem volna magam, összerezzentem az újabb kopogás hallatán. Ezúttal nem igazán akartam ajtót nyitni. Zeuszt beraktam megint a pulcsimba, az úgy látszik bevált. Remegő hangon kérdeztem:
 - Ki az?
 - Rendőrség! Legyen szíves kinyitni! - Kérte erőteljes hangon. Lassan kinyitottam, majd értetlenül álltam a két ember előtt.
 - Jó napot! Ugye Ön Kim White? - Kérdezte az egyik férfi.
 - Jó napot! Igen, én vagyok! Valami probléma van? - Kérdeztem még mindig csodálkozva.
 - Ami azt illeti, van. Állítólag Ön ellopott egy kutyát. Fajta szerint egy rottweiler kisfiút.(?)
 - Igen, tényleg van nálam, de nem loptam! Aljas rágalom! - Elővettem a pulcsimban lapuló csöppséget, és beengedtem a rendőröket, majd megkínáltam őket a reggel készített teámmal, ami már rég kihűlt.
 - Kérem! Akkor miért jelentették be, hogy ellopott egy kutyát? Ugyan nem tudták semmivel bizonyítani, mivel még kölyök volt. Se chip, se oltás. Azért kötelességünknek éreztük kideríteni az ügyet.
 - Nem loptam el. - Jelentettem ki ismét. - Egy pad alatt találtam őt egy dobozban.
 - Értem... Hogyan tudná bizonyítani? - Ekkor villant be a hangrögzítős felvétel, ami pont 1 órával ezelőtt vettem fel.
 - Az előbb voltak itt a gazdák. Fenyegetőztek, vissza akarták kérni a kutyát! Ők dobták ki! Azt mondták, hogy a lányuk nem tudott semmiről, és az apja nem tudta neki megmagyarázni, hogy hova tűnt. Tessék, felvettem a hangrögzítővel, amit beszélgettünk. - Meghallgatták.
 - Honnan tudjuk hogy nem mással játszotta le a szerepet?
 - Nem tudom, de higgyék el! Sosem loptam semmit, nem hogy egy kutyát! Megsajnáltam szegényt, és elhoztam, ki tudja hogyha magára hagyom miknek van kitéve ez az ártatlan kiskutya! Nem tehet arról, hogy ilyen gazdái voltak! Biztos hogy nem adom nekik vissza! Én adattam be neki a kötelező oltásokat, már az én nevemen van. Ezek az emberek nem érdemelnek kutyát, nem hogy még azt visszaadni, amit egyszer már kidobtak!
 - Igaznak tűnik amit mondd, de sajnos már tényleg a Maga nevén van. Inkább rendezzék le Önök. Ebben nem tudunk segíteni. Elnézést a zavarásért, köszönjük a teát! Értesítjük a "volt" gazdákat a fejleményekről. Viszlát!
 - Viszlát!

3. fejezet

Leleplezés 

- Megfázott a kiskutya - ejtette ki végül a száján. - Ez annyit jelent, hogy bekapott egy vírust, és ennek következtében majd tüsszögni fog, könnybe lábad a szeme, teljes letargiában vészeli át ezt az időszakot. Vagy ugye tényleg megfázott, miközben a dobozban csücsült... Hagyja őt békén, rövidesen kifogja pihenni a fáradalmakat. Mivel még elég kicsi, ezért nála ez a probléma súlyosabb mint az idősebb ebeknél. Javaslom, amikor főz egy sima tésztát, emelje fel, és a fejét tartsa a gőz felé, de vigyázzon, meg ne égesse! Ez majd kitisztítja a légutakat. Esetleg ha főz húslevest, azt bátran lehet neki adni, nem csak az embernél hat ilyenkor. Mindenesetre most adok be neki egy injekciót, ami nem mást tartalmaz, mint vitaminokat. Meg kell, hogy erősödjön az immunrendszere, mert ha nem, akkor előfordulhat, hogy a vírus felborítja az immunrendszerét, és az nem bírja a terhelést, hisz' olyan csöppség még. - Ekkor könnybe lábadt a szemem, és csak veszettül bólogattam.
 - Köszönöm szépen! Megfogadom a tanácsokat, és úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére! Mennyivel tartozok? - Kotorásztam a táskámban a pénztárcámért.
 -Semennyivel. Az a fő, hogy meggyógyuljon, és hogy van még jó ember a világon, aki befogadta őt.
 - Ugyan, kérem! Fogadja el. Minket sem vet fel a pénz! - Nyomtam a markába kétezer forintot, s mosolyra erőltettem ajkaimat.
 - Viszontlátásra! -Biccentett.
  Azzal kimentünk. Beültünk a kocsiba, ahol az új autóillatosítóm illatozott. A kutyát letettem az ölembe, a törölközővel együtt. Megérkeztünk és kiszálltam a kocsiból, kedvencemmel a kezemben. Bementünk a házba, és kerítettem egy kisebb tálat, majd megtöltöttem kutyakajával. Megetettem a kis bélpoklost, majd én is ettem valamit, amit a hűtőből bányásztam ki.
  Később elhatároztam, hogy elmegyek az állatkereskedésbe, venni neki valamit, persze vittem magammal, nem hagyhattam ott egyedül. 10 percre rá megérkeztünk. Bementem, és megcsapta az orromat, az a jellegzetes kutyatáp szag. Köszöntem az eladónak.
  - Jó napot!
  - Jó napot! Segíthetek valamiben? - Kérdezte bájos mosollyal az eladó.
  - Ami azt illeti, ennek a csöppségnek szeretnék venni játékot. - Mondtam büszkén, széles vigyorral az arcomon.
  - Gyorsan tegye el! Még meglátja a főnök! - Súgta idegesen a fülembe. - Ha ezt meglátja, nem... - Félbeszakította a mondandóját egy erős, karakteres hang:
  - Az meg mi?! Jól láttam? Egy rottweiler kölyök van a kezében?
  - Igen, miért?! - Kérdeztem kíváncsian.
  - Most találta valamelyik nap? - Kérdezte gyanúsítva, jó hogy a kikérdezőlámpát nem tartotta a fejemhez.
  - Igen. - Feleltem csöppet sem félve a következményektől.
  - Adja ide! Az nem az Öné! - Kiáltotta érces hangján, s kikapta volna a kölyköt a kezemből.
  - Mit képzel?! Hagyjon engem békén, és a kiskutyát is! - Mondtam felháborodottan.
  - Add ide a korcsot, nem mondom még egyszer! Ő az enyém!
  - Ó, szóval maga volt az a barom, aki kirakott egy árva szerencsétlen állatot a szakadó esőbe, a hideg utcára? Normális?! Biztos hogy nem fogom odaadni!
  - Mit mondtál? Már pedig ide fogod szépen adni, vagy megkereslek, és baj lesz. - Mondta fenyegető, gúnyos vigyorral a képén. Kiszaladtam a boltból, és bepattantam a kocsiba, majd elhajtottam.
  Egész úton az járt a fejemben, hogy hogy lehet ilyen ember a világon. Most vajon miért követeli vissza? Akkor miért dobta ki? Ezernél is több gondolat kavargott a fejemben, miközben az ölemben alvó apróságra néha rá-rápillantottam. Hazaértünk, és a megszokottól teljesen eltérve feküdtem le aludni. Aludni? Inkább több órán keresztül ezeken gondolkodni, és megfogalmazni, ha esetleg összetalálkozunk, hogy mit mondok. Borzasztóan sajnáltam, hogy ez lenne a sorsa, vagy talán ennél rosszabb. Én minden tőlem telhetőt megfogok tenni, és csak a holttestemen át engedem, hogy elvigyék, akkor is a szellemem végig elkísérné életét, s kísérteném ha valaki egy szőrszálát is meggörbítené. Ezekkel a gondolatokkal hajtottam álomra a szemem.

2. fejezet

Az éjjel

  Az éjjel kínzó gondolatok gyötörtek. Nem tudtam aludni. Egyszerűen nem ment! Folyamatosan újra és újra elképzeltem a balesetet, s könnyek áztatta párnámon szorongattam a mellettem nyugodtan szuszogó kiskutyát. A homlokomon dagadhattak az erek, s egy-egy nagy szipogás közepette csak azt hajtogattam: Istenem, istenem! Miért?! 

  A mellettem szunnyadó csöppség semmit sem vett észre mindebből. Átértékeltem az életemet, és tudjátok mire jutottam? Van még kiért élnem. Ezt a szerencsétlen árvát is kidobták, hasonló volt a sorsunk. Ha én nem vagyok, ki tudja, talán meg is fagy. Azon az éjjelen biztosan a kocsi alatt végeztem volna. Ha ő nincs, nem érdekel senki, és semmi. Új fordulat az életbe... Megváltoztatta volna az enyémet egy kutya? Lehet... Mindenesetre még sohasem örültem ennyire senkinek a társaságának, még ha aludt is. Az, hogy mellettem volt, már önmagában biztonság érzetet adott, és a kis szívverése is nyugtatóként szolgált.

  Mikor ritkán abbahagytam a sírást, kitekintettem az esőtől ázott utcára. Az esőcseppek táncot jártak az üvegen, majd versenyeztek az ablak végéig, vagy egybefolytak, majd úgy folytatták útjukat. Nekem is ezt kéne tenni? Befogadni Őt, és soha el nem engedni? Ki tudja... Mindenesetre nem fogom hagyni, hogy magára maradjon. Soha.

  Végül csak elaludtam, kimerültem a sírástól. Fogalmam sincs, hogy mikor hunyhattam le a szemem, de azt tudom, hogy már hajnalodott. Mikor felébredtem, a pici még mindig ott feküdt mellettem, és álmodott valamit, mert nagyon jártak a lábai. Óvatosan megsimogattam, majd mosolyogtam, mikor riadtan kinyitotta szemeit, melyben a hála könnye tündökölt.

 -Semmi baj nincsen! Most már jó helyen vagy, és csak ez számít. - felemeltem Őt, és levittem az emeletről a konyhába. Letettem a nappaliba a szőnyegre, nehogy felfázzon a kövön. Kimentem a nappaliból reggelit készíteni neki. Volt nekünk régen egy tartalék kutyatápunk, ha betévedne egy kóbor kutya.

 -Pedigree marhahúsos falatok zöldséggel aszpikban. -olvastam a konzervet. Pépessé aprítottam, majd lassú léptekkel visszamentem a nappaliba. Hát mit látok?! Egy szép kis tócsa a vadonatúj szőnyegen.

 -Látom tartogattad! -nevettem el magam, majd letettem a tócsa mellől körülbelül 1 méterre az étellel teli tálat. Hoztam a videokamerám, s megörökítettem az első ilyen pillanatot. A lába furcsán állt. Habzsolt, majd amikor rágott, a két hátsó lába felemelkedett, majd szinte a feje fölé magaslott. Nagyon vicces volt! Miért csinálhatta? Talán azért, mert ízlett neki? Nem tudom... Ahogy befejezte az evést, ráraktam a kanapéra. Szinte azonnal elaludt, miközben simogattam kajla füleit. Gyorsan kéztörlővel törölgettem a szőnyegen lévő pisit, majd hoztam a szivacsot, s kidörzsöltem, hogy ne hagyjon nyomot. Sajnos amíg nem szobatiszta, addig ezt kell csinálni vagy 4 óránként.

 Eltelt pár óra, s gondoltam elviszem őt állatorvoshoz, hiszen meg kell nézetni akkor is, ha egészségesnek látszik. Ha nincs oltása (márpedig általában azért dobják ki őket, mert nem telik rá) akkor sürgősen be kell őt oltatni. Így is elvagyunk késve.

 Bő fél óra múlva odaértünk az állatorvoshoz, ahol vagy 20 percet vártunk. Abba a törölközőbe csomagoltam a kiskutyát, amelybe az első nap aludt. Ha érzi a saját "szagát" talán megnyugszik. Amikor végre sorra kerültünk, elmeséltem a dokinak, hogy hogy találtam rá. Ő megvizsgálta, majd aggasztó tényeket közölt, miszerint a kiskutya...

1. fejezet

A múlt...

Sziasztok! Amint mondtam, Kim White vagyok, 15 éves. Árvaházban nevelkedtem, melynek során kiöltek belőlem minden érzést a zárdák falai. Örökké a fehér falakat nézni, és az új lányok zokogását hallgatni. Rémálmomba előjöttek a szüleim, melyek meghaltak 10 éves koromban, egyik nagyszülőm sem élt, megkeresztelve pedig nem voltam. Nem tudom még mi éltetett. A remény? A vágy? Vagy talán a fájdalom... Amikor betöltöttem a 16.születésnapomat a legszebb ajándék amit kaphattam, az egy saját otthon, nevelőszülőkkel. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer valóra válik az, amiről minden éjjel ábrándoztam, és elképzeltem. 

 Viszont az álom nem tartott sokáig, csupán 2 évig. Hálás voltam a nevelő szüleimnek, hogy elhoztak arról a helyről, és befogadtak ilyen nagynak is. Állításuk szerint ők  csak egy olyan gyermeket szerettek volna, akiről tudnak gondoskodni, és segíthetnek rajta. Így kerültem én hozzájuk. Tehát amikor betöltöttem a 18.életévemet, akkor elmentek az ajándékomért, de soha többé nem tértek vissza. Autóbaleset következtében meghaltak, s velük együtt haltam meg lélekben én is. Összeomlottam. Nem hittem, hogy velem ez megtörténhet. Mindenkit elvesztettem, mindenkit. Senkim sem maradt a világban, befejeztem az iskolát, és mivel nagykorú lettem, magamra maradtam. Megírták a végrendeletüket, még a baleset előtt. Lehet hogy megérezték, vagy előre elterveztek mindent? Semmi sem látszott rajtuk... A házat rám hagyták, és mindent vele együtt. Pénzt nagyon sokat, viszont úgy gondolom nem ér semmit, ha családom nincs. Bárcsak visszapörgethetném az időt, és nem engedtem volna el őket. 

  A haláluk napján nem tudtam abban a házban maradni, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, mert kínzott a csönd. Az ősz lassan eljárt a fejünk fölött, mégis még az eső esett. A könnyeim egybeolvadtak eső áztatta arcomon, majd csöppentek le az amúgy is nedves földre. A kocsik fényszórója világította meg a sötétséget. Telihold volt, akkor amúgy sem tudok soha aludni. Egy padra ültem, ami mellett egy doboz volt. Arcomat a kezembe temettem, és csak sírtam és sírtam. Bő 3 perc múlva sírásra lettem figyelmes, csak nem tudtam, honnan jön a hang. Puffogást, tüsszögést hallottam mellettem. A doboz mozgott. Jobbra balra billent, mire felborult. Lassan odamentem, majd kinyitottam... Egy gyönyörűséges rottweiler kiskutya fogadott bőrig ázva, alig volt 2 hónapos. Gyorsan a kabátomba raktam (olyan pici volt) és szaladtam haza. El is felejtettem mindent, ami nyomta a lelkem. Csak erre a csöppségre tudtam koncentrálni, ami ott nyöszörgött a kabátomban. 

  Ahogy hazaértünk, egyből letettem a puha ágyra és szaladtam egy törölközőért, amivel szárazra töröltem, mielőtt megfázna. Egész éjjel nem aludtam, csak őt figyeltem, hogy átmelegedjem, és megnyugodjon.

Prológus

Kedves Olvasók!

Mindenkinek van egy története, egy élete. De csak egy, amely rövid, de elég ahhoz, hogy valakit nagyon szeress. Hogy miért? Azért, hogy kínozzon utána a fájdalom, amiért elvesztetted. Visszahozni nem tudod, de az emlékek megmaradnak. Már csak rajtad múlik, hogy élsz-e avval a lehetőséggel, hogy éled tovább az életed nélküle, vagy inkább nem akarod. Tied a döntés! Minden embernek van egy személy, akit nagyon szeret. Ugye? Lehet az ugyanolyan élőlény, mint mi. Az én esetemben egy kutyáról van szó. Az én Zeuszomról, amely életemben először megdobogtatta e halovány szívet, mely úgy érezte, már senki sem mentheti meg a szakadék széli ugrástól. Ekkor érkezett Zeusz, a rottweiler kutyus, aki visszahozott a halálból.  Az én nevem Kim White, és ez egy nem mindennapi történet, a legjobb barátommal, aki egy kutya. A blogom szólni fog életről, halálról, az örök barátságról, s a feledésről. Ő határozza meg az életem, és a szívem egy töredéke csak érte dobog. Ő a mindenem... Sok közös élmény, mi ha nem történt volna, már nem lennék. Igazság szerint, Ő az én hősöm...