7. fejezet

 Az ebéd

Odaértünk a házhoz, ahol Denny szülei élnek. Mivel én elég visszafogott lány vagyok, ezért nem igazán szeretem az új embereket, félek, hogy talán valami kivetnivalót találnak rajtam... Bizonytalan léptekkel haladtam a bejárati ajtó felé, Denny kíséretében. Benyitott, és én követtem Őt. Zeusz farok csóválva rohant nekem, hegyes kis körmei csak úgy kopogtak a  parkettán. Ahogy beléptem, láttam a gótikus stílus szembetűnő jegyeit. Olyan volt, mintha egy elvarázsolt kastélyba csöppentem volna. Vörös-fehér színű csillár lógott a plafonról, minden kék-vörös-fekete színben pompázott, és azok a gyönyörűen faragott asztalok és székek egyszerűen ámulatba ejtőek voltak. Már rég nem jártam itt, azóta biztos felújították.

Denny szüleinek háza

 - Szia Zeusz! - vettem fel, s nyomtam a fejére egy puszit. - Jó napot kívánok! - pillantottam meg az asztalnál ülő embereket.
 - Tünemény a kis Zeusz! Nekem is volt egy rottweiler kiskutyám még fiatal koromban, de sajnos elpusztult. Isten nyugosztalja, az is egy Tündér volt!
 - Őszinte részvétem... - néztem rá a mellettem kíváncsian nézelődő "tüneményre".
 - De mindegy is! Lenne kedve maradni ebédre? - nézett rám csillogó szemekkel Mrs. Taylor.
 - Hát nem is tudom... - mondtam zavaromban.
 - Kérem! Finom ebéd készül! Húsleves, aztán sült hús krumplipürével, és kókuszgolyó, ha még fér Önbe. - mondta széles vigyorral az arcán, semmi rosszindulat nélkül.
 - Legyen! - feleltem az engem szemlélőknek.
 - Pompás! Akkor Denny! Kisfiam! Segítenél öreganyádnak a főzésben? - kacsintott fiára.
 - Persze! Akkor Kim, érezd magad otthon! - szólt oda, miközben felvette a kötényét.
 - Megpróbálom! - Leültem Mr. Taylor mellé az asztalhoz, és pár percig némán ültünk, majd az ő kissé rekedtes hangja törte meg a csendet:
 - Denny nagyon rendes fiú! - néztünk mindketten az édesanyját szórakoztató fiúra, ki mintha most egészen gyerekké vált volna, s a régi korokat megidézve segítene a konyhában.
 - Tudom... - de nem értettem, miért mondja ezt nekem?! Miért mondja ezt, amikor semmi nincs köztünk?  Ismét vágni lehetett a csöndet köztünk, amit néha félbeszakított az előttünk pár méterre levő konyhából szűrődő vidám kacajok zöreje.
 - Kész az ebéd! - Csendült fel egy vidám hang, s hozták a húslevest az asztalhoz.
 - Köszönjük! - szólaltam meg. Mindenki szedett magának, én szégyenlősségemben 1 kanállal megelégedtem.
 - Szedjél még kis csillag! - mondta bájosan Mrs. Taylor.
 - Köszönöm elég, nem fog belém férni a többi! - ültem le, vigyorral az arcomon.
Ezután mindenki csöndben fogyasztotta az ebédet, amikor Mrs Taylor csengő hangján megszólalt:
 - Mivel foglalkozol kedveském? - törölte meg a száját a szépen összehajtott szalvétába.
 - Mint ugye tudják a szüleim pár hónapja haltak meg... - vettem egy mély levegőt - Ők gondoskodtak arról, hogy nekem ne legyen rossz. De én nem bírok egyedül otthon ülni. Úgy érzem tehetetlen vagyok, és mivel elvégeztem már az iskolát is... Most éppen nem dolgozom semmit, de amint úgy érzem, megyek is.
 - Értelek... Ha gondolod, nálunk van felvétel a Kis Hambiba, oda jöhetnél... Persze csak ha úgy érzed. - ajánlotta fel kedvesen a hölgy.
 - Anya... Ne...! - vörösödött el teljesen Denny.
 - Köszönöm szépen a felajánlást, még átgondolnám, ha nem baj!
 - Ugyan már! Ennyit igazán tehetünk Érted! Mi mindig számíthattunk rátok. Legyen ez így most fordítva is! - néma csönd. Mindenkinek átfuthattak kósza emlékek a múltból. Még 5 percig ültünk az asztalnál, és már mindenki az utolsó fogást fogyasztotta.
 - Nagyon szépen köszönöm a vendéglátást és az ebédet, finom volt! - szólaltam meg, az igazat megvallva.
 - Örülök, hogy ízlett! - s a szája felfele görbült.
 - Örültem, a találkozásnak!  - nyújtottam a kezemet a szülők felé, s kezet ráztunk. - Köszönöm, hogy vigyáztak Zeuszra! - vettem fel a kiskutyát, és kiléptem az ajtón.
 - Ugyan! Szívesen tettük! - mondta két köhintés közepette Mr. Taylor.
 - Hazakísérlek, habár már szinte otthon is vagy, de így biztosabb. - nevette el magát.
 - Nem lenne semmi baj, de ha ragaszkodsz hozzá... - nézett méregzöld szemeivel az én egyszerű, unalmas barna szemembe.
 - Szóval... Mit szoktál csinálni délutánonként?
 - A menhelyre szoktam járni önkénteskedni... - feleltem félve attól, hogy ezért majd elítél.
 - Tényleg? Én is régebben kijártam, de abbahagytam amikor... - nem folytatta tovább a mondatot.
 - Amikor? - néztem rá kérdően.
 - Nem lényeges. - legyintett.
 - De, tudni akarom! Kérlek mondd el! Nem fogom elmondani senkinek, ígérem! - rebegtettem pilláimat.
 - Miért vannak ilyen szép szemeid?  - terelte a témát.
 - Ajj, nem válaszoltál a kérdésemre. - ütöttem a vállára a bóktól teljesen elpirulva.
 - Te sem az enyémre! - kacsintott, majd tovább sétáltunk.
 Az ősz már lassan eljár a fejünk fölött... Falevelek ezrei hullottak a földre, melyen mi andalogtunk... Már hűvösebb szeleket sodort a szél, és én teljesen beleborzongtam... Az ősz, mint elmúlás jele... Most is elmúlt valami, lezárult egy fejezet. De kinyílt egy másik ajtó. Remélhetőleg ez már csak jót hozhat...
 - Baj van? Annyira elbambultál! - s feljebb tolta az állam, hogy lássa a szemem.
 - Mi? Dehogy, semmi nincs! - húztam mosolyra a számat. Örültem, hogy végre megszólalt, túl kínos volt a csönd.
 - Akkor jó! - a házhoz értünk. Tudod mit bánok?
 - Na mit?
 - Azt, hogy én kiköltöztem ezelőtt 3 évvel Angliába, és nem találkozhattam veled már akkor...-nem szóltam semmit... Egyre kínosabb lett a csend, és ő próbálta elfelejtetni velem, hogy ő ezt bármikor is mondta volna.- Hű, milyen hamar sötétedik!
 - Igen, és mindjárt óraátállítás... Az enyém nem állítódik át, és mindig szerencsétlenkedek vele. - poénkodtam el.
 - Majd segítek! Egy igazi ezermester veszett el bennem!
 - Ja... De az jól elveszett mi? - Hangosan felnevettünk.
 - Na megyek... Köszönöm, hogy hazakísértél. - fordítottam komolyra a szót.
 - Rendben. Jó éjszakát! Szia Zeusz! - guggolt le hozzá, majd végigsimította a hátát.
 - Szia Denny! - nyitottam az ajtót, és bementem. Feloltottam a villanyt, és az a látvány ami fogadott, az elképesztő volt...