6. fejezet

A levél

Mi drága, egyetlen Kincsünk, Kim!

 Nem tudtuk, hogyan mondjuk el neked, hogy betegek vagyunk! A rák, mint tudod egy nagyon szívós betegség, minek még jelét sem láthattad, mert nem hagytuk, hogy eljussunk abba a fázisba, mikor már szenvedünk. Már régóta jártunk mindketten kezelésre. Amikor örökbefogadtunk apukád már közel 3 éve küzdött, én akkor tudtam meg, hogy engem is elért...  Nem akartuk, hogy végignézd... Nem szerettük volna, ha a rosszra emlékezel. Inkább idézd fel a jó emlékeket! Hogy ezt megtudd tenni, hagytunk neked egy ajándékot a sarki közértbe, az eladónál! Tudni fogja, hogy miért mész oda, és kéred el. Mindent megbeszéltünk vele. Ne haragudj ránk, hogy nem mondtuk el Neked... Nagyon szeretünk! Mindig ott leszünk melletted, és figyelünk onnan fentről! Terelgetjük kis utadat! Tom az egyik ismerősünk fia, megkértük, hogy adja át ezt a levelet. (A Taylor család fia) 

NAGYON SZERETÜNK! ANYA, APA.

 Könnyek szöktek a szemembe... Nem bírom tovább ezt a sokkot, nem bírom...
 - A bolt! Én... Megyek! - felálltam a padról, a fiú jelenlétéről megfeledkezve. - Jaj ne haragudj! Köszönöm! Vagyis... Szia!
 -Ööö... Szia! Valamikor benézek hozzád! - de meg sem hallottam. Csak futottam, és futottam. A ravatalozó előtt földbegyökerezett a lábam, s még pár másodpercig szótlanul álltam előtte. Ismét szaladtam, s a sarki bolt felé vettem az autóval az irányt. Hetvennel biztosan mehettem. Ahogy odaértem, lefékeztem, és még szinte a mozgó autóból szálltam ki. Bementem, és megszólítottam az eladót.:
 - Maya néni! Jó napot! A szüleim... Mondták, hogy... - kapkodtam a levegőt, de csak ennyire tellett.
 - Kim! Kim... Nyugodj meg, tessék, itt van. - Odaadta a fényképalbumot. - Őszinte részvétem...
 - Köszönöm Maya néni... Ne haragudjon, most megyek... Köszönöm szépen, hogy eddig tartogatta! - halovány mosollyal köszöntem, habár nem volt őszinte. Semmi kedvem nem volt csevegni, sőt... Élni se nagyon... Beültem a kocsiba, és nyugodtan elkezdtem nézegetni az albumot. Fényképekkel volt teli, s az elejére az volt ráírva, hogy LIFE. Rengeteg emlék tört fel bennem, s villámgyorsan eljutottak az agyamig, melyek ezek után a könnycsatornáimat izzították be... De rendesen... Úgy zokogtam, mint még soha. A könnycseppek ömlöttek hármasával, s áztatták a fényképeket. Erőt vettem magamon, s elindultam a barátnőmhöz, Zeuszért. Hiába, ő csak egy barát... Nem legjobb meg semmi, de ha kérek tőle valamit megteszi, s ha ő kér, akkor én is. Zavartan vezettem... A sós cseppek megteltek szememben, s csak a homályosságot láttam. Gyorsan kipislogtam, mert a mögöttem lévők már dudáltak, hogy zöldre váltott a lámpa. Odaértem a barátnőm házához, és megköszöntem a babysitterkedést.
 Ahogy hazaértem, bedőltem az ágyba... A jó meleg, puha ágyba. Zeusz elterült mellettem, és én csak szorítottam amíg csak bírtam...
 Hosszú idő után erőt vettem magamon,  gondoltam edzek egy kicsit, s kitöltöm az összes dühöm, fájdalmam, kínomat. Volt a nappaliba egy boxzsák, amit eszeveszettül elkezdtem püfölni. Már jó negyed órája üthettem, mikor már az ájulás határán voltam, elkezdtem szédülni. Egyik pillanatról a másikra tehetetlenül zuhantam a földre. Ott hevertem, mit sem tudva a körülöttem történő dolgokról...

2 óra múlva... 

 Egy fehér szobában, ágyon fekszem... Lassan kinyitom pilláimat, s megpillantom a mellettem ülő "férfit".
 - Úristen, de megijesztettél... - mondtam levegő után kapkodva.
 - Jaj, ne haragudj, nem állt szándékomban. - állt fel hirtelen.
 - Te ne haragudj... Hogy kerültem ide?!
 - Én találtam rád. Mondtam, hogy beugrok. Nem?! - húzta mosolyra a száját.
 - Persze... - mosolyodtam el.
 - Igazából nem. A szomszédban lakok, és ugatást hallottam. Már legalább 5 perce ugatott a te kis hősöd, mikor meguntam, és kezdtem úgy érezni, hogy baj van. Benéztem az ablakotokon, és láttam, hogy eszméletlenül fekszel a földön. Kopogtam, de nem nyitottad ki, hát berúgtam az ajtót. Kihívtam a mentőket, ők behoztak, és 2 órája "alszol".
 - Hát... Mit is mondjak... Köszönöm, de biztos megoldottam volna a segítséged nélkül is! - vágtam rá.
 - Kötve hiszem... Enyhe agyrázkódásod volt, és el is ájultál... - Ezután a csend betöltötte a termet. Pár perc múlva megszólalt.
 - Hát igen... Enyhe agyrázkódásod volt egy kis ájulással megfűszerezve.
 - Mi vagy te? Szakács?! - röhögtem fel.
 - Beletrafáltál! - kacsintott egyet. - Gondolatolvasónak tanultál?
 - Honnan tudtad? - visszakacsintottam.
 - Ráérzés. - elkezdtünk nevetni. Ekkor belépett az orvos. Mindketten haptákba vágtuk magunkat, és minden szóra figyeltünk.
 - Jó napot!
 - Jó napot! - mondtuk egyszerre.
 - Mint gondolom a barátja elmondta... - félbeszakítottam:
 - Ő nem a... Mindegy, folytassa csak...
 - Rendben... Tehát elájult, és eközben beverte a fejét, ennek következtében agyrázkódást szenvedett. Nem súlyos, akár most is kiengedhetjük, hogyha aláír egy lapot, hogy magára vállalja a felelősséget, miszerint távozik innen.
 - Persze, már jól vagyok. Hol van a papír?
 - Tessék, itt írja alá. - a lap alján mutatott egy vonalra. Aláírtam, és elkezdtünk csomagolni.
 - Ne nyúlj a cuccomhoz! - szóltam rá, de nem csúnyán, inkább mosolyogva.
 - Ohh ezer bocsánat! - leejtette a pólóm a földre, s leült az ágy szélére. Összepakoltam, és kimentünk az épületből. Mindketten elindultunk másik irányba, amikor utánam kiáltott:
 - Hová mész?!
 - Haza. Miért, hova mennék? - kérdeztem kissé cinikus hangnemben.
 - Elviszlek, gyere!
 - Kösz, nem! - megpördültem, és mentem tovább egyenesen.
 - Miért makacskodsz? - mondta nevetve, és elkapta a karom. - gyere, ne vitatkozz! Nem rabollak el, csak hazaviszlek. Sosem bocsátanám meg, ha összeesnél ismét, és előtte nem kértem volna el a számod.
 - Oké, legyen.
 -  Na menjünk... - kinyitotta nekem a kocsiajtót.
 - Úriember. - jelentettem ki, miközben rápillantottam, s elmosolyodtam. Elindultunk, és közben egy szót sem váltottunk. Amikor a ház elé gördültünk, eszembe jutott. : HOL VAN ZEUSZ?! 
 - Hol van Zeusz?!
 - Jaj, nálunk. A szüleim mondták, hogy vigyáznak rá, amíg elmegyek veled. Nyugi, biztonságban.
 - Ohh... Akkor jó. - megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
 - Amúgy Denny Taylor vagyok!... - nyújtotta a kezét.
 - Amúgy én meg Kim White. - ráztunk kezet. - Na, akkor megyünk?
 - Hova? Ja, persze...