A múlt...
Sziasztok! Amint mondtam, Kim White vagyok, 15 éves. Árvaházban nevelkedtem, melynek során kiöltek belőlem minden érzést a zárdák falai. Örökké a fehér falakat nézni, és az új lányok zokogását hallgatni. Rémálmomba előjöttek a szüleim, melyek meghaltak 10 éves koromban, egyik nagyszülőm sem élt, megkeresztelve pedig nem voltam. Nem tudom még mi éltetett. A remény? A vágy? Vagy talán a fájdalom... Amikor betöltöttem a 16.születésnapomat a legszebb ajándék amit kaphattam, az egy saját otthon, nevelőszülőkkel. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer valóra válik az, amiről minden éjjel ábrándoztam, és elképzeltem.
Viszont az álom nem tartott sokáig, csupán 2 évig. Hálás voltam a nevelő szüleimnek, hogy elhoztak arról a helyről, és befogadtak ilyen nagynak is. Állításuk szerint ők csak egy olyan gyermeket szerettek volna, akiről tudnak gondoskodni, és segíthetnek rajta. Így kerültem én hozzájuk. Tehát amikor betöltöttem a 18.életévemet, akkor elmentek az ajándékomért, de soha többé nem tértek vissza. Autóbaleset következtében meghaltak, s velük együtt haltam meg lélekben én is. Összeomlottam. Nem hittem, hogy velem ez megtörténhet. Mindenkit elvesztettem, mindenkit. Senkim sem maradt a világban, befejeztem az iskolát, és mivel nagykorú lettem, magamra maradtam. Megírták a végrendeletüket, még a baleset előtt. Lehet hogy megérezték, vagy előre elterveztek mindent? Semmi sem látszott rajtuk... A házat rám hagyták, és mindent vele együtt. Pénzt nagyon sokat, viszont úgy gondolom nem ér semmit, ha családom nincs. Bárcsak visszapörgethetném az időt, és nem engedtem volna el őket.
A haláluk napján nem tudtam abban a házban maradni, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, mert kínzott a csönd. Az ősz lassan eljárt a fejünk fölött, mégis még az eső esett. A könnyeim egybeolvadtak eső áztatta arcomon, majd csöppentek le az amúgy is nedves földre. A kocsik fényszórója világította meg a sötétséget. Telihold volt, akkor amúgy sem tudok soha aludni. Egy padra ültem, ami mellett egy doboz volt. Arcomat a kezembe temettem, és csak sírtam és sírtam. Bő 3 perc múlva sírásra lettem figyelmes, csak nem tudtam, honnan jön a hang. Puffogást, tüsszögést hallottam mellettem. A doboz mozgott. Jobbra balra billent, mire felborult. Lassan odamentem, majd kinyitottam... Egy gyönyörűséges rottweiler kiskutya fogadott bőrig ázva, alig volt 2 hónapos. Gyorsan a kabátomba raktam (olyan pici volt) és szaladtam haza. El is felejtettem mindent, ami nyomta a lelkem. Csak erre a csöppségre tudtam koncentrálni, ami ott nyöszörgött a kabátomban.
Ahogy hazaértünk, egyből letettem a puha ágyra és szaladtam egy törölközőért, amivel szárazra töröltem, mielőtt megfázna. Egész éjjel nem aludtam, csak őt figyeltem, hogy átmelegedjem, és megnyugodjon.
